Megsugallom egy csillag elhullását


Úgy ragaszkodunk egymáshoz, mint tömérdek anyag és részecske zsugorodik a gravitáció hatására. Néha annyi bennünk az energia, hogy egy teljes Nap átmérőjét képesek vagyunk meghaladni. Olykor ez az energia elvész és csupán pici Föld méretű csillagként maradunk meg a végtelen éterben.

Sajnos ez a ragaszkodás ritkán megesik, hogy az óriási tömegvonzásnak köszönhetően átalakul. Próbálok kiszakadni belőled, de úgy tűnik, erősebb vagy nálam. Keményebb és harciasabb. Elnyelsz és kapcsolatunk olyan fekete lyukká alakul, amiben te vagy a domináns. Körülöttünk minden fény eltorzul; meggörbül látótávolságunkon belül. De találtam egy olyan anyagot, mi csillagként táplál, s a vele való fényünk hatalmassága elenyésző a mi közös együttes mélységünktől. Nem hagyod, hogy saját fényemben csillogjak. Mert mindenki tudja, hogy erősebb tiédnél. Mire én kiszakadok belőled és táplálom saját fényem, már nincs szükséged rám a feketeség életben tartásához. Te is találtál magadnak újakat és még többet. Harmóniában éltek és a fekete lyuk, mit éltettek, újabb és újabb csillagot vonz magához. Csak ez a kozmikus erő képes száguldásra kényszeríteni megannyi csillagot.
Az én csillagom is vonzónak találja ezt, de tisztában vagyok vele, távol kell maradnom tőle, ha szeretném megőrizni önmagam valóságát.

A vadász letette a vizsgát


Ha kinyitom az ablakot, te becsukod. Ha megvagyok, te nem hagyod. Elcsalsz és magamra hagysz. Sírok és te mást vigasztalsz.
Egykor űztél aztán megszelídítettél. Most védtelenül állok és te távolról puskát szegezel rám. Lépteid távolról hallom ahogy közelítesz felém. Azt a jellegzetes ütemes dübörgést bárhol felismerném, hiszen sosem tudtál halkan járni. Vállam fölül átnézek és megpillantom a csőre töltött 22-es kaliberű Rugert. Elfuthatnék, de én még sem mozdulok. A földbe rökönyödött a lábam ekkora árulástól. Máskülönben is minek fussak, ha már úgy sem tudok nélküled élni?
Fehérlombú fák tövében többször is a szívembe mar. Csalódottságom tompítja fizikai fájdalmam. Belesajdul lelke is s az egykori szilaj természetű rőt teremtmény keservesen a földre rogy. Utolsó leheletemmel kétségbeesetten firtatom az eset logikai mivoltát. -Miért kínzol, Vadász, mondd?! Már nem szeretsz? Miért nem szeretsz többé már?
Nagy, ívelt, agancsnyelű vadásztőrével a szívembe szúr, majd jól megforgatja többször is. A hó piros, az ég fehér.
Hát így zsigerelt ki egy Nimród istenű friss jáger, kinek szíve egy vad libára vár.

Egy jókora gombóc csúszott le most a torkomon. Mit mondhatnék? Mindig én veszítek. Okoltam magam a történtekért, de mindig magad ellen fogsz küzdeni, ha egy tükörszobában vagy és másokra mutogatsz.

Egy korty igazság


Találkozunk a túl oldalon


Az előttem ülő idős hölgy szálkás, ősz haján piroslik a színes függöny amint az lágyan libben a résnyire nyitott ablakon befúvó szellőtől. Ez a piros melegség kitölti az egész utasteret a beszűrődő korai napsugarak hatására. Puhasága szinte tapintható.

Pásztázza az eső dalolását


Amikor kinyílott az ajtó már érezni lehetett jelenléted. Pedig te még csak ott sem voltál. Közvetve tűntél fel egy sötét bőrdzseki mell részén. Mindig ezt csinálod. Fel-felbukkansz ki nem mondott szavakban, utaló megjegyzésekben. Ott vagy a levegőben és titkos mozzanatokban.
Keresem ismeretlen sziluetted. Kutatom valódi jellemed. Találgatom milyenséged. Te lettél az egyik káros szenvedélyem. Beteges tünet, amely úgy romboltad közösségünk boldogulását romlott erkölcsöddel, mint a métely pusztítja a juhokat.

A kerékbetört nyáriposzáta


Egykor te voltál számomra a kicsattanó élettartalom a nincs után. Eltelt egy hét. Meg még egy hét. És én végre nem éreztem a csupasz hívatlan magányt. Tartoztam részegítő részedhez. Aztán hamarabb vagy később te is megmutattad rejtegetett agyarad. Éles volt és kicsorbíthatatlan. Húsomba téptél, de nem nyilallt a fájdalom. Nem nyilallt, mert közben olyan aljasan adagoltad mérgedet vénáimba, hogy nem éreztem azonnal. Megbénítottál. Lassanként szívverésem is abbamaradt.
Harcoltam, de ereim rajonganak téged, és még többet akarnak belőled. Pedig csak pusztítod őket. És én tehetetlenül nézem végig, miközben az én szívem megszakad.

Szétszakadt az a pendülő húr


Halkan sétáltál ki gondolatnyi közös szobánk kilincsre zárt ajtaján. S közben lábaid között hagytad beszökni a nesztelen magányt. Én nem szólok és te sem mondasz semmit. Csönd van. Csönd, melyet a hallgatásunkkal okoztunk közel huszonegy napja.